A nyelvtanulás kockázatos vállalkozás.
Merész ember az, aki belevág.
Ma ezt ünnepeljük. A kétségeinkkel, a szorongásainkkal, a félelmeinkkel való szembenézést, a mélypontokkal és a holtpontokkal való küzdelmeinket. A mindennapok rohanása közepette.
Van erre három történetem neked! Rád bízom, mire használod őket, jó?
Meg, a dadogó énekesnő
El tudod képzelni, hogy azért kell megválogatnod a szavaidat, mert csak nahyon nehezen tudod kimondani az "s" és a "t" betűvel kezdődő szavakat? És ha valami úgy kezdőik "st", az halálos ellenséged. El kell kerülnöd, mert úgysem leszel képes kimondani. Olyan elemi szavak, mint "street" (=utca), vagy a "stand" (=áll), vagy "still" (=csendes, még). Vagy épp az, hogy dadogás (=stutter).
Meg elmesélte, hogy azok, akik először találkoznak vele, rendszeresen azt gondolják, hogy részeg. Vagy azt, hogy elfelejtette a nevüket – csak mert mindig megáll, és habozik, mielőtt kimondaná. De a legkellemetlenebb élménye mégis az volt, amikor Hamburgban összefutott egy másik dadogóval, aki azt hitte, hogy gúnyt űz belőle, amikor a bemutatkozására ("Hello, m-m-m-my name is…") pontosan ugyanígy válaszolt. Dadogva.
Meg ennek ellenére hazájában, Kanadában ismert énekes és dalszerző. Mert hosszú évek alatt sikeresen felépített egy sor megküzdési stratégiát – az ő bátorsága innen táplálkozott. Például megtanult beszéd közben a számára nehéz szavakat könnyebben kiejthetőkkel helyettesíteni. Ha nem jön ki hirtelen az, hogy kedd (egy rettegett "t" betűs szó), akkor elmondja, hogy három nap múlva, vagy hogy hétfő után egy nappal, vagy szerda előtt egy nappal. Picit módosítja menet közben a mondandóját, és egyszerűen átlép azon, amit nem tud. Egyedül az éneklésben talál megnyugvást: hiszen éneklés közben az agy képtelen a dadogásra.
Ahogy Meg fogalmaz: "singing for me is sweet relief. It's the only time when I feel fluent." (=Az éneklés számomra édes megnyugvás. Az egyetlen alkalom, amikor azt érzem, hogy folyékonyan beszélek.)
Chris, az űrhajós, aki megvakult az űrben
Ha felköltöznél egy űrállomásra, akkor 45 percenként látnál egy naplementét, vagy egy napfelkeltét. De a gyönyörű kilátás mellett ezer veszély fenyeget. És, ahogy egy tapasztalt űrhajós fogalmazott, az űrben nincs olyan probléma, ami nem lehet még nagyobb.
Amikor az űrhajós űrsétára indul, akkor az űrruhája lényegében egy különálló űrhajó. Egyik kezével egy huzalba kapaszkodik, és bár erősen javasolt, hogy a lába elé nézzen, ha mégis lenézne oldalra, a másik karja felé, akkor szó szerint földöntúli, áthatolhatatlan feketeséget látna. És ez volt az a pillanat, amikor Chris, az űrhajós, aki elmesélte ezt a történetet, a bal szemére minden átmenet nélkül, egyszerűen megvakult. És mikor magához tért a sokkból – azzal a gondolattal, hogy Isten talán pont ilyen esetekre adott nekünk két szemet -, alig két pillanat múlva elveszítette a jobb szemét is. Te hogy birkóznál meg a félelemmel egy ilyen helyzetben?
A pánik ilyenkor természetes reakció. Tudod, ez kicsit az a pánik, amikor megakadsz, mert nem jut eszedbe egy, a mondandót lényegét kifejező szó, vagy amikor rájössz, hogy végleg belekavarodtál a mondatodba, és már sehol nem látod a kiutat belőle. Na, ez az a pont, amikor jól jön egy adag óvatos optimizmus.
Chris elmesélte, hogy ahogy elsötétült a világ, azonnal eszébe jutott három dolog: (1) a látását ugyan elvesztette, de szerencsére még hall, sőt, mozogni is tud, vagyis képes az egyik lábát a másik elé tenni, (2) tökéletesen ismeri mind az űrhajót, mind az űrruha képességeit, és kismilliószor gyakorolta az űrsétát, medencében, víz alatt, és (3) ha még ennél is nagyobb baj történne, akkor ott van a közelben Scott, a társa, akivel tökéletesen begyakorolták az eszméletlen ember űrből való mentését. Ezen a ponton megnyugodott, és engedélyt kért Houstontól, hogy folytassa az űrsétára kitűzött feladatot – amit némi alkudozás után meg is kapott.
Az ő bátorsága a tudásából, a tapasztalatából, és részben a társába vetett bizalmából eredt. Elmondta, hogy később, az űrhajóban kiderült, hogy a nulla gravitációs környezetben szappan és könny keveréke egy szilárd anyagokkal teli buborékot hozott létre a szeme előtt, és ez akadályozta a látását. Egyszerűen vattával letörölték, és újra csodálhatta a naplementéket.
3. Amit Jia megtanult 100 visszautasításból
Jia, egy kínai származású, de az Egyesült Államokban élő marketing menedzser – aki annak idején, még Kínában, Bill Gates előadását hallgatva határozta el, hogy megváltja a világot -, egy szép napon rájött, hogy legfőbb ideje belekezdeni a világmegváltásba. Betöltötte a harmincat, és ahogy elmondta, hogy bár előtte még nem próbálta, úgy érezte, hogy a világmegváltás némi időbe azért beletelhet.
Egy aprócska akadály állt előtte: egy gyerekkori élmény hatására rettegett a visszautasítástól. Felnőttként minden önfejlesztő irodalmat elolvasott, amit csak tudott, de úgy érezte, hogy semmi sem használ. Sehogy nem tudott bátorságot gyűjteni, hogy elindítsa a saját vállalkozását, és ezzel végre belekezdjen világmegváltó terveinek megvalósításába. Tudod, mint az angolul való megszólalás a bátortalan nyelvtanulónak: ezer tippet ismersz, tekintélyes szókincsed van, de a gyakorlatban valahogy nem megy a dolog.
Jia előállt egy egyedi megoldással: mi lenne, ha rövid idő alatt nagyon sok visszautasításban lenne része? Talán segítene! Így leült, és kitalált 100 őrült kérést, amivel odamehet ismeretlen emberekhez, és amelyek garantáltan visszautasításra találnak. Sőt, arra gondolt, miért ne vezetne videóblogot az egészről, csak saját maga számára, hogy nyomon kövesse, mit is tanult közben. Az első nap rögtön meneküléssel végződött: lement az irodaház földszintjére, odament egy biztonsági őrhöz, és megkérdezte, adna-e neki 100 dollárt. Az őr gyanúval telve ránézett, és azt mondta nem. Jia pedig lényegében elszaladt a helyszínről.
A második nap egy gyorsétteremben "burger refill" (=burger újratöltést) kért – és ez volt az első videója, ami a meglepetésére másfél milliós nézettséget ért el. A következő kihívása az volt, hogy engedélyt kért a Starbucks-ban, hogy "greeter" (=üdvözlő) legyen egy órára, és az ajtó mellett álljon, és minden betérőnek vidáman odakiáltsa: "Welcome to Starbucks". Ahogy elmondta: nem túl hálás munka, nem ajánlja jó szívvel senkinek sem. Az első igazi meglepetés egy fánkokat áruló üzletben érte, ahol Olimpia alakú fánkot kért. A tulajdonos kért egy perc gondolkodási időt, elővett egy papírt és egy ceruzát, rajzolt egy skiccet, majd 15 perc múlva büszkén nyújtotta át az Olimpia-fánkokat. És Jia meglepetésére egyre több ilyen eset történt, ahogy a bátorsága nőtt – egyszerűen a félelemmel való szembenézés gyakorlásával.
Az utolsó kihívásai egyike az volt, hogy a kertvárosban becsöngessen egy házba, a kezében egy rózsatővel, és megkérje a ház tulajdonosát, hadd ültesse el a kertjében a virágot. A tulajdonos azonnal nemet mondott, majd közölte: a kutyája azonnal kiásná, de szemben lakik egy hölgy, aki imádja a virágokat – csöngessen be oda! A rózsatő azóta is a szembe szomszéd kertjében illatozik.
Amire Jia nem számított: a 100 nap visszautasításból kinőtte magát egy népszerű videóblog, tévészereplések, újságcikkek születtek róla – de a legfontosabb: azóta kilépett a munkahelyéről, és a saját vállalkozásában dolgozik azon, hogy megváltsa a világot. A célszalagot ugyan még szakította át, de úgyis az út a lényeg, nem?
Három ember, három feltámadás, három példa a bátorságra.
Már csak a te sztorid hiányzik közülük.
Mit gondolsz? Mikor írod meg? És hogy fog szólni?
Tetszett? Hasznos volt? Nyomj egyet az Ajánlom és +1 gombokra, hogy tudjam!
1917 szeptemberében az alakulata háborúba indult. Stubby beállt a sorba, velük menetelt, majd felugrott a vonatra. Robert Conroy tizedes (a képen) rejtette el őt a télikabátjában, és így csempészte fel az Európába tartó csapatszállító hajóra. Amikor felettesei felfedezték a cselt, Stubby azzal kenyerezte le a parancsonokot, hogy tisztelgett neki. A fegyelmezett viselkedés meglágyíthatta a parancsnok szívét, mert Stubby engedélyt kapott, hogy az alakulatával maradjon. Persze akkor még senki sem tudhatta, hogy ez a döntés mennyi életet ment majd. 
